Az Ökotárs-házkutatás megemlékezésen elhangzott beszédek leiratai

Megemlékezést tartottunk az Ökotársnál tartott házkutatás tízéves évfordulójának alkalmából, hogy felhívjuk a figyelmet a civilek tíz éve romló helyzetére, és megköszönjük kollégáinknak a kitartó munkát. Az este folyamán szerettük volna megmutatni, hogy a civil szervezetek minden nehézség ellenére kitartanak és tovább dolgoznak: segítik a szegényeket, a hajléktalanokat, a menekülteket, kiállnak az elesettek, a kisebbségek, a nők, az LMBT emberek jogaiért, ellenőrzik a hatalmat, védik a környezetet, és közösségeket teremtenek, hogy jó legyen Magyarországon élni - mindenkinek. Erre utalt megemlékezésünk címe is: a civil kurázsit semmilyen hatalom nem tudja eltörölni. Összefoglaló beszámolónk itt olvasható.

Az elhangzott beszédek meghallgathatók itt:

Móra Veronika, az Ökotárs Alapítvány igazgatójának beszéde:

Sziasztok! Hát itt vagyunk.

Már megint.

Vagy inkább: még mindig.

Pontban 10 éve, 2014 szeptember 8-án, amikor délután rendőrök gyűrűjében kijöttem ebből az épületből, hogy hazakísérjenek és lefoglalják a laptopomat (legendairtás: bilincs nem volt!), ugyanilyen tömeg fogadott: vakuk villogtak, tüntetők skandáltak. Szürreális volt, na.

De az a hétfői nap nem a kezdetét, inkább a csúcspontját jelentette a civilek ellen irányuló első nagyszabású kormányzati támadássorozatnak. Volt ott minden: hatósági ellenőrzések, bírósági perek, diplomáciai botrány, és lejáratások, lejáratások, lejáratások… és mindezt miért? Hogy ne juthassanak a kormánytól független módon támogatáshoz azok a civil szervezetek, amelyek kiállnak a gyengébbekért, az elesettekért, a társadalom peremére szorultakért: a szegényekért, a menekültekért, a hajléktalanokért, a nőkért, az idősekért és a fiatalokért.  Amelyek hallatják a hangjukat, felszólalnak az értelmetlen természetpusztítás, a közpénzek elherdálása, a bántalmazások és kirekesztés ellen. Vagy uram bocsá’, kritikákat fogalmaznak meg.

Ami 2014-15-ben történt, csak az első jele volt annak, hogy mire számíthatnak a civilek itt, Magyarországon. Azóta az újabb és újabb hazug propagandakampányokhoz, a forrásmegvonáshoz és zaklatásokhoz felzárkózott a jogalkotás is: jött 2017-ben a külföldön támogatott szervezetekről szóló törvény, aztán 2018-ban a Stop Soros (melyek jól el is buktak az EU bíróságán), 2021-ben a homofób propagandatörvény, mostanra meg már szuverenitásvédelmi hivatalunk is van.

Mindezek ellenére itt vagyunk és folytatjuk a munkát. Akkor az EGT és Norvég Alapok, ma éppen az Európai Unió jóvoltából tudunk támogatást nyújtani a demokráciáért, a jogokért, a társadalmi igazságosságért és befogadásért, a tiszta környezetért kiálló hazai civileknek. Azoknak, akiket a hatalom kipécézett, akikről hazugságokat terjesztett, pedig ők értünk, valamennyiünkért dolgoznak, azért, hogy Magyarország egy jobb hely legyen.

Mindaddig, amíg egy társadalomban problémák vannak (és mindig, mindenütt vannak), mindaddig, amíg az állam nem képes maradéktalanul ellátni funkcióit, mindig lesznek olyan emberek, akik másokkal közösen szerveződve dolgoznak a megoldásért, a hiányok betöltéséért. Önzetlenül és elkötelezetten – van aki az idejét adja, van aki a tudását vagy pénzét, de az biztos, és ezt tanítja a történelem is: a civil kurázsit nem lehet betiltani!  Ha elfojtják is egy helyen, másutt búvópatakként újra és erősebben tör a felszínre. Az igazságosabb, békésebb és boldog jövő reményét hordozza.

Ez a tudat ad erőt nekünk is a folytatáshoz, a történetek ellenére (vagy épp azért). Ezért vannak velünk azok a munkatársaink, akik már 10 éve is az Ökotárs, az Autonómia és a Kárpátok alapítványoknál dolgoztak, és elszenvedték az akkor történteket. Szeretném most a színpadra kérni őket – nagy tapsot nekik!

Köszönöm nektek! Végigcsináltuk együtt ezt a 10 évet – és bízom benne, hogy a következő 100 még többet, jobbat is tartogat mindannyiunknak. 

Bodoky Tamás, az Átlátszó főszerkesztőjének beszéde:

“A Piszkos Tizenháromra vadászott a rendőrség az Ökotársnál és a Demnetnél” – ezzel a címmel számolt be az Átlátszó 2014. szeptember 8-án arról, hogy házkutatást tartott a rendőrség a Norvég Civil Támogatási Alapot kezelő szervezeteknél. A Miniszterelnökség által összeállított listán szereplő szervezetek adatait keresték, köztük az Asimov Alapítványét, amely akkoriban az Átlátszóval dolgozott egy támogatott projekt megvalósításán. 

Ekkor már túl voltunk a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal vizsgálatán, amelyben az Átlátszó és az Asimov Alapítvány úgy döntött, hogy nem működünk együtt a törvénytelenül pártcélokra használt állami hivatallal. Ugyanakkor mivel titkolnivalónk sem volt, a KEHI által vizsgált pályázattal kapcsolatos adatokat az Asimov Alapítvány honlapján elérhetővé tettük. 

Azóta eltelt tíz év, és az Átlátszó ismét hasonló cipőben jár, csak a törvénytelenül pártcélokra használt állami intézményt most Szuverenitásvédelmi Hivatalnak hívják. Velük sem működünk együtt.

Amikor tíz éve Verát rendőrautóba ültették, lezárult egy korszak. Egy olyan korszak, amely a rendszerváltás óta tartott, és amelyben azt gondolhattuk hogy a nyugati világhoz való felzárkózás ugyan döcögősen megy, de előbb-utóbb tényleg odaérünk, szellemi és financiális értelemben is. 

Tágabb értelemben véve ugyanis mindannyian ezen a felzárkózáson dolgoztunk, és dolgozunk ma is azok, akik a környezet védelméért, az emberi jogokért, a sajtószabadságért, a jogállamiságért, a demokráciáért harcolnak. Ezek ugyanis az Európai Unió alapértékei, ahová Magyarország húsz éve belépett. 

Tíz éve azonban hazánk visszafordult a tekintélyuralmi egypártrendszer és Oroszország irányába, és megvonta támogatását a nyugatos értékeket hordozó civil szervezetektől. De ennél is tovább ment, és a Nyugatnak sem akarja engedni, hogy támogassa őket. Ezért kellett a Verát rendőrautóba tenni. Hogy mindenki értsen belőle.

Az elmúlt tíz évben változatos módszerekkel szekáltak minket. A kormánysajtó lejárató-kampányainak célpontjaivá váltunk, úgy szervezetileg, mint személyünkben. 2010 előtt a Fidesz helyeselte és bátorította a hatalom-ellenőrző, tényfeltáró újságírást, de miután hatalomra kerültek, nem kértek többet az őrkutyákból, a fékekből és az ellensúlyokból. 

Az Átlátszót idegen érdekek kiszolgálójának, sőt kémszervezetnek bélyegezték, én magam pedig „nemzetáruló pribék” lettem, egyebek mellett, a pártsajtóban.

Pedig amit az Átlátszó csinál, azt közszolgálati újságírásnak hívják, és nálunk szerencsésebb országokban az állam is támogatja, mert a teljes közösség érdekét szolgálja, amikor közpénzpazarlást, környezetrombolást, hatalmi visszaéléseket leplez le. 

Ezt korábban a Fidesz is tudta. A fülkeforradalom óta viszont támogatás vagy dicséret helyett csak menetrendszerűen induló lejárató-kampányokat kaptunk tőlük, amelyekbe a pártsajtón túl a kormánypárt által gründolt és a magyar adófizetők pénzéből finanszírozott álcivil szervezetek is beszálltak. A legújabb fejlemény pedig az, hogy külön állami intézményt hoztak létre a boszorkányüldözésre. 

Tíz éve sem hátráltunk meg, most sem fogunk meghátrálni. Reméljük, hogy a támogatóink sem fognak, hiszen az ellenünk zajló hosszú hadjáratnak az is célja. Elzárni a pénzcsapokat a független sajtó és a kritikus civil szervezetek felé nem csak belföldön, de a nemzetközi partnereiket is elkergetni az országból. Lejáratni, ellehetetleníteni, kiéheztetni, aki nem lép egyszerre a nemzeti együttműködés rendszerével.

De Magyarország a mi hazánk is, úgyhogy nincs más hátra, mint előre. Ne hagyjuk magunkat. 

Ahogyan az Ökotárs továbbra is itt van és nemzetközi támogatásokat oszt szét, mindenki csinálja tovább a dolgát. Nevessük ki a gyalázkodókat. A kormányzati támadásokból csak annyit szűrjünk le, hogy bizonyára értékes és releváns a munkánk, ha keresztbe akarnak tenni. Merítsünk fontosság-tudatot belőle. Írjuk meg a következő pályázatunkat is. Adjuk be az Ökotársnak. 

Nun András, az Autonómia Alapítvány igazgatójának beszéde

Kedves egybegyűltek, barátaim!

Nem kell beszarni!

Csak egy tízéves évforduló okán jöttünk itt össze.

Sem nem jó, sem nem rossz érzés nincs bennem. A magam részéről nem szoktam nosztalgiázni a történtek kapcsán. Nem ez a kellemetlen élmény határozza meg azt, kik vagyunk mi az Autonómiában.

Pedig kemények voltunk és azt gondolom, a kitartás még jobban összekovácsolt bennünket. Kurátorostól, stábostól, konzorciumostól.

Nem nosztalgiázunk, de azért a nyár elején kitettünk egy megemlékező posztot az Autonómia közösségi lapjára. 

Ez arról mesél, hogyan jelent meg nálunk két KEHI ellenőr. 

Az úgy történt, hogy az Ökotárs levelet kapott, a vizsgálatot náluk kezdi a hivatal. Ezért a konzorcium tagjai, jómagam, a Demnet és a Kárpátok igazgatói itt fent gyűltük össze.

Hívtuk a független sajtót is, legyenek jelen ők is. 

De az ellenőrök csak nem érkeztek. 

Kisvártatva jött a telefon, hogy nálunk viszont, az Autonómiában, ott vannak bejelentkezés nélkül. 

Kértem a munkatársakat, ültessék le őket, maradjak szem előtt, ha kérdeznek, semmire ne válaszoljanak, semmit oda ne adjanak, kávéztassák meg őket. 

Biciklire ültem és az akkori Indexes Földes Andrással áttekertünk a Pozsonyi útra. Andrásnak köszönhető, hogy pár kép és egy tudósítás is készült erről a kalandról.

Az ellenőrök kérték, jelöljünk ki egy szobát, ahol lefolytatják az ellenőrzést. Elém tettek egy megbízólevelet egy hosszú listával, hogy milyen dokumentumokat kérnek összegyűjteni átadásra.

Én azzal kezdtem, ugye tudják, ha évek múlva összefutunk egy szombaton a Lehel piacon, akkor szégyenkezni fognak. Erre nem válaszoltak. 

Kértem, igazolják magukat. Az egyikőjüknél nemhogy KEHI-s, de még személyi igazolvány sem volt. 

Megegyeztünk, hogy akkor ő nem vesz részt innentől a beszélgetésben, de kint megvárhatja a társát. 

Ezt és azt a nyilatkozatomat, hogy semmiféle dokumentumot nem adunk át, nem ismerjük el, hogy joguk lenne vizsgálódni, jegyzőkönyvbe vettük, majd távoztak. 

Ezért az együtt_nem_működésért függesztették fel az adószámunkat.

Ezek az élmények és a jelenlévők által minden bizonnyal jól ismert további „sajnálatos események” sokkal inkább segítettek abban, hogy hűek maradjunk korábbi, életünket, munkánkat vezérlő eszmékhez.

Mindannyiunknak szembe kell nézni a kérdéssel: vajon értelmes életet élünk-e, helyesen cselekszünk-e?

Csábító a gondolat, hogy úgy írjuk az elmúlt tizeniksz évet, hogy jó és rossz küzdelmét folytattuk, folytatjuk azóta is. És hogy mi voltunk, vagyunk a jó oldalon. 

Főként azután, hogy kiderült, maga a miniszterelnök tüntetett ki figyelmével bennünket, amikor elrendelte velünk szemben a KEHI vizsgálatot. 

Nyilván az ember nem ilyen figyelemre vágyik.

A mindenkori kormányzat jobban és hatékonyabban tudja végezni munkáját, ha elfogadja azt, hogy a független civil szervezetek a társadalom jobbításáért dolgoznak. 

Jobban teszi, ha nem csupán odafigyel, hanem segíti is a munkájukat. 

Rajtunk nem fog múlni.

Nyers hatalmi erőszak ide vagy oda, bennem a megérteni akarás vágya nem halt meg. Hiszek abban, hogy a párbeszéd előrevisz bennünket, és a lelki békéhez is hozzájárul. 

Nem is mondanánk soha nemet arra, ha valaki - például a politikai hatalom birtokosai, kormányzati szereplők -  a társadalmi jólét kérdéseiről, szakmai kérdésekről beszélgetni szeretnének velünk. 

Úgy is mondhatnám, hogy mi a béke pártján állunk. 

Nem kell beszarni!

Hisszük, hogy a béke lehetséges.