A zsebünkbe kell nyúlnunk

Az elmúlt években, sőt évtizedben sokan, sokszor panaszkodtak arra, hogy milyen gyenge Magyarországon a civil társadalom, mennyire kevés a bizalom, az állampolgári tudatosság. Az áprilisi választások után is elhangzott, hogy miért nem tettek a civilek többet a gyűlöletkeltés ellen és az emberek felvilágosításáért, mozgósításáért.

De tehettek-e többet vagy mást? És bár az önvizsgálat időről időre szükséges, visszatekintve, összességében véve a civilek azt csinálták, ami a dolguk, amiért létrejöttek. Az elmúlt több mint húsz évben a civil szervezetek fejlesztésével és megerősítésével foglalkozó alapítványnál, az Ökotársnál dolgozva testközelből végigkísérhettem a szektor útját. A tapasztalatom és a rossz hír az, hogy a civil szervezetek által végzett munka aprólékos, időigényes és – egy-egy feltűnő megmozdulástól eltekintve – nem látványos, noha a társadalom számára létfontosságú.

A civil szektorban eltöltött idő alatt az is meggyőződésemmé vált, hogy mindent alulról, kicsiben kezdve lehet csak elindítani. Ahogy a szervezetek is általában laikus emberek kis csoportjainak kezdeményezésére, indíttatására alakulnak, a civilek a saját eszközeikkel elsősorban az személyesen, az egyes emberekkel beszélgetve és dolgozva tudnak hatni. Egyesével lehet meggyőzni a szemetelőket arról, hogy ezt ne tegyék, egyesével kell foglalkozni a tanodában a gyerekekkel, egyesével lehet csak rendezni a kilakoltatással fenyegetett családok helyzetét – a példák sora végtelen. Persze lehet és kell is megtámogatni ezt kommunikációval, a szórólapozástól kezdve a közösségi médiáig, de alapvetően a személyes, közös élmény az, ami felkelt(het)i az emberekben a cselekvés és a részvétel iránti igényt.

Önmagában még ez is csak szükséges, de nem elégséges feltétel: az eredményes „civilkedéshez” is kellenek módszerek, technikák, képességek. Ezeket meg kell tanítani és tanulni – kevesen születnek úgy, hogy ösztönösen jól le tudjon vezetni egy közösségi beszélgetést (gondoljunk csak mindnyájunk kedvencére, a lakógyűlések hatékonyságára és hangulatára), motiváljon önkénteseket, összehangolja a közös munkát, szervezést. Az alulról indított, helyi közösségekben végzett tevékenység – bármi is a célja – emiatt hosszadalmas, erőforrásigényes és buktatókkal teli. Ott kell lenni, részt kell venni nap, mint nap, éveken keresztül – célt és irányt adni, fenntartani a lelkesedést a szükségszerűen elszenvedett kudarcok után is, új ötleteket és megoldásokat keresni.

Mindehhez források is szükségesek. Az önkéntesség természetesen a civil lét szerves része, de még emellett is felmerülnek költségek, arról nem is beszélve, hogy élni is kell valamiből, ha napi 8-10-12 órában civilkedik az ember. Az immár hírhedt külföldi támogatás önmagában nem megoldás. Bár a kilencvenes évek elején egész volt szocialista térségben az akkor épp csak csírázó szervezetek az megerősítésében, kifejlesztésében fontos szerepet játszottak nemzetközi, főleg amerikai gyökerű szervezetek (és távolról sem csak a Soros Alapítvány), ennek már rég vége. Bár az elmúlt 4-5 évben az úgynevezett donorok is egyre többet írnak, beszélnek a „szűkülő civil térről”, a civil szervezetek elleni támadásokról és tevékenységük adminisztratív-jogszabályi korlátozásának veszélyéről, ez (eddig) nem igazán vezetett a pénzeszsákok újbóli megnyílásához. Sőt! Tapasztalataim szerint mintha a donorok inkább húzódoznának az olyan kockázatos tereptől, mint például magyarországi civil szervezetek támogatása. Az elmúlt két évben az Ökotárs is számos visszautasításban részesült, legalább öt nagyobb beadott pályázatunkat buktuk el – persze, lehet, hogy mi voltunk a bénák, de a kontraszt a korábbi évekhez képest feltűnő. A közvetlenül az Európai Bizottság által kiírt uniós programoknál is tetten érthető a jól bevált, biztonságos, jellemzően nagy nyugat-európai szervezetek által vezetett konzorciumok kedvezményezése, a kelet-európai, pályázatírást szintén profin művelő civilek által benyújtott pályázatok ellenében.

Sokszor hallani, hogy a civilek szervezetek éljenek meg a tagjaik, szimpatizánsaik adományaiból. Bár az elmúlt években nálunk is örvendetesen terjedek a közösségi finanszírozás és adománygyűjtés különböző formái, és egyes szervezetek sikeres kampányokat futtatnak, ez önmagában, rendszerszinten nem megoldás. Egy-egy kampányban az összegyűjthető pénz mennyisége legfeljebb néhány millió forint, ami mondjuk egyetlen ember egyéves (nem túl nagyvonalú) fizetésére elegendő. Ráadásul egy jó kampány is befektetést, „kezdőtőkét” igényel – hirdetni kell, győzködni, videót csinálni, termet bérelni satöbbi.

De hol vannak azok a támogatók, akik megengedhetnének maguknak a havi-évi néhány ezer forintnál többet? Egy kezemen meg tudom számolni, hány sikeres magyar üzletembernek van alapítványa, ismert jótékony tevékenysége. A brit Charities Aid Foundation által évente összeállított World Giving Index kimutatása szerint 2017-ben Magyarországon az emberek 13%-a adakozott civil szervezetnek, ami a vizsgált országokban a 103. helyezésre volt elég – és az előző évhez képest még 3%-kal csökkent is (az önkéntes segítség esetében ugyanez 9% és 123. helyezés). Tavaly év elején, Donald Trump győzelme után az Egyesült Államokban soha nem látott adakozási kedv támadt, a jogvédő és segítő szervezetek minden addigit meghaladó támogatásban részesültek. Ha azt szeretnénk, hogy Magyarországon is folytatni tudják a civilek az eddigi munkát, és továbbfejlődhessenek, megerősödhessenek annyira, hogy az eddiginél jóval több emberrel tudjanak beszélgetni, ott lenni, szervezni, akkor egymásra mutogatás helyett (és a részvétel mellett) a zsebünkbe kell nyúlnunk. Elfogadva azt, hogy befektetésünk csak hosszú távon térül meg, évek múlva lesz kézzelfogható eredménye – de ha nem támogatjuk az alulról építkező, közösségi munkát és annak segítőit most, akkor évek múlva megint csak a gyenge civil társadalom és a tudatos állampolgárság hiánya miatt siránkozhatunk.

A cikk szerzője az Ökotárs igazgatója, Móra Veronika. 

Az írás a HVG 2018. április 26-i számában jelent meg.

Fotó: Kaszics Bálint