Civilek a teljes idegösszeomlás szélén

Az elmúlt három évben az Ökotárs vezetőjeként akaratomon és szándékomon kívül afféle híresség lettem – ha a nyílt utcán talán nem is, de boltokban és egyéb nyilvános helyeken nemegyszer szólítottak meg vadidegenek, kifejezve támogatásukat és együttérzésüket, erőt és kitartást kívánva. Jólesett, persze, kinek ne esne jól a népszerűség? Az már más lapra tartozik, hogy mivel szolgáltam rá erre.

Aki civilkedésre adja a fejét annak ütésállónak kell lennie. Én a kilencvenes évek elején a környezetvédő mozgalmakban kezdtem „civil” pályafutásomat – részt vettem számos tüntetésen és megmozduláson, nem egyet én szerveztem. A zöldekre pedig mindig afféle örök elégedetlenként tekintett a társadalom egy része, akik minden ellen tiltakoznak – kaptunk tehát hideget, meleget is. Később aztán, az Ökotársnál, amely elsősorban adományosztó szervezetként határozza meg önmagát, szembesülnöm kellett azzal is, hogy ha pályázatokat írunk ki és bírálunk el, akkor mindig lesznek vesztesek, elutasítottak, akik nem feltétlenül magukban, inkább bennünk keresik sikertelenségük okát.

Munkám során volt tehát idő és alkalom arra, hogy hozzászokjak a megalapozott bírálat mellett az igaztalan kritikákhoz és gyanúsítgatásokhoz is. Ezzel együtt meglepetésként értek – persze nemcsak engem, hanem az egész csapatot – a Norvég Civil Támogatási Alapot működtető alapítványi konzorcium ellen 2014 tavaszán indult sajtóhadjárat és a kormánytisztviselők szájából elhangzó, minden alapot nélkülöző vádak. A rákövetkező hónapok során átmentünk ugyanazokon a fázisokon, mint a közvélemény az elmúlt években sok más ügy mentén – először a  hitetlenkedés, hogy ez „úgysem lehet”. Amikor ’14 május végén megjelent a sajtóban, hogy a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal fogja az NCTA működését ellenőrizni, jogászokkal konzultálva úgy gondoltuk, hogy ebből biztos nem lesz semmi, hiszen a KEHI-nek nincs jogköre egy ilyen eljárásra! Egy hétre rá kopogtattak az ellenőrök.

Onnantól kezdve ’14 nyara-ősze a bizonytalanság és a találgatások jegyében telt – mi lesz a következő lépés? Melyik lesz a következő hatóság, amely eljárást indít? Hogyan készülhetünk fel erre? Honnan kaphatunk segítséget? Visszatekintve úgy látom, jól tettük, hogy számba vettük a legrosszabb lehetőségeket is, felvérteztük magunkat ügyvédekkel, de mégsem tudtuk megjósolni, mi fog történni, újra és újra meglepetések értek. Például mikor elővették az Ökotárs által a korábbi években civil szervezeteknek nyújtott visszatérítendő támogatások – egyébként az NCTA-val semmiféle kapcsolatban nem álló – ügyét, „jogosulatlan pénzügyi tevékenységre” célozgatva.

De ilyen körülmények között is fontos volt, hogy fenn tudtuk tartani üzemszerű működésünket – nemcsak azért, hogy bizonyítsuk a támogatók, a támogatott civilek és a közvélemény felé, hogy jól végezzük munkánkat, de azért is, hogy a józan eszünket meg tudjuk őrizni. Noha ebben az időben leginkább én álltam a rivaldafényben, nagyon sokat jelentett, hogy tudtam: van mellettem-mögöttem egy csapat – elsősorban az Ökotárs és a partnerek stábja, a támogatóink, de sokan mások is – akikben maximálisan megbízhatok, és akikre számíthatok. Ez oda-vissza is működött minden érintettel… és persze ugyanilyen fontos volt az is, hogy aki kicsit is ismert minket, nem dőlt be a propagandának, mert tapasztalatból tudhatta: mi mindig egyenesen, tisztán és jogszerűen „játszottunk”. De legbelül ezért is tudott annyira fájni az elszenvedett igazságtalanság.

És persze nem volt kellemes egy szeptemberi hétfő reggelen rendőrök sorfala mellett bemenni az irodába, gyanakvó tekintetű tiszteknek elmagyarázni, hogy mit-hol találnak a keresett iratok közül, elküldeni őket a legrégebbi kollégám otthonába, ahol archivált anyagokat tároltunk, aztán meg hazaautózni velük, hogy lefoglalják a laptopomat. Utána meg megnyugtatni az értem aggódókat, akik csak a sajtóból értesültek addig a történtekről. Szürreális élmény volt, és nem olyasmi, amire az átlag állampolgárt neveltetése és élettapasztalatai fel tudnák készíteni. De, akárcsak a harag, a pánik is rossz tanácsadó: meg kell próbálnunk megőrizni a hidegvérünket – legfeljebb majd az irodai kávégép körül, egymás között háborogva kieresztjük a gőzt.

Persze a támadások elviselésében is lehet (és kell) gyakorlatot szerezni – ahogy az elején írtam, aki civilkedésre adja a fejét annak bizonyos mértékig ütésállónak kell lennie. Az elmúlt néhány nap civilekkel kapcsolatos nyilatkozatait olvasva, az első érzésem az volt: már megint? Tényleg? Mi civilek, ha kölcsönösen támogatjuk egymást és kiállunk egymásért, erősebbek vagyunk annál, hogy csak úgy „el lehessen takarítani” minket. De ebben leginkább egymásra számíthatunk: azokra az emberekre, polgárokra, akik látják, hogy a „civil” az nem egy furcsa állatfajta, hanem mi magunk, akik együtt tenni akarunk azért, hogy Magyarország egy jobb és élhetőbb hely legyen. Vigyáznunk kell egymásra, nem hagyni, hogy éket verjenek közénk, és akkor újra megmutathatjuk: civil társadalom mindig volt, van és lesz is, függetlenül attól, hogy mit hoz a politikai széljárás.